Felkelt, megmosdott, fogatmosott és végig csak egyre gondolt: Ma végre vége lesz! Ez az a nap, amire vágyott, már legalább egy hónapja tervezte, most végre összeszedte magát. „Ma meglesz”- gondolta.

Elkészült, elsétált az iskolája mellet, már eszébe se jutott, hogy bemenjen. Három hete lóg. Értesítést is kapott. Kisétált az erdőbe, ez lett a szokásos helye, elindult kedvenc, meredek sziklája felé. A lába már magától vitte.

Leült, rágyújtott egy füvescigire, már csak ezt bírta elviselni a tüdejében. Kicsit szebb volt ma minden, a Nap, a gyűlölt város, a gyűlölt emberekkel. Az utolsó napom-gondolta. Nem akart elköszönni, nem akarta senkinek megmagyarázni, nem akart kérdéseket hallani. „Soha többet”- gondolta.

Mikor délre járt érezte az éhség maró ízét, de ez is jobb volt ma mint máskor. A kedve jobb lett, szinte szárnyalt. De amikor meglátta a fehér pillangót elszállni mellet, újra elkomorult. Semmi sem változott-gondolta. Újra nézte a várost, ami a lába alatt terült el. „Ideje elindulni”- mondta egy hang a fejében, mely erélyesen csengett.

Felállt, leporolta magát, leköpött a városra és elindult. Felmászott egy sziklára és ugrott. Teljesen összezúzta magát, de nem lett vége rögtön, mint ahogy remélte. Elkezdett kapálózni, pedig nem akart, hisz már semmi nem tartotta vissza. „Bizonyára csak életben maradási ösztön”- gondolta. Soha nem gyűlölte még ennyire magát.

Még aznap megtalálták a testet. Senki nem értette.

A temetésen mindenki sírt, sóhajtozott, tanácstalan volt. Csak a halott lány mosolygott a sírban.