És ha lenne ördög, akkor lenne Isten

A sok álldogálást a ház megunta

Fogta magát, és kilépett az útra

Piszkos falait kicsit megmozgatta

Barokkos arcát a tóban nézegette

A telek mentén elindult hát,

Elérte hamar a falu határt

De anyaországa őt nem érdekelte

Mert Hollandia kincsszemeit szerette

Ment, ment egyszerre hét mérföldet lépett

Szeme előtt tartva a tulipán-képet

Egyszerre a síkságból kibukkant egy halom

S tetején ott álldogált a négykarú malom

De már pirkadt, így sietett a ház

MErt érzete, a régi telek rá vár

Mire kibukkant a Nap, Ő a helyén állt

S mosolyogva mondta:"Este Írország vár!"

Sok-sok éve áll a hamu a kandallóban

Saokadik pohár ürült már ki a kocsmában

Szellő sem rezdül rég az ócska kastélyban

Víg nótát óbégatnak a sarokban

Egy magányos varjú jön, s e kastélyra száll

Az egyik cserép leesve koppanna már

És századszorra koccint a részeges nép

Lehunyva szemét egy ifjú indulni kész

Hármat üt az óra, s a varjú felröppen

Kitárul a kastélyajtó, szellő szökken

A kocsmáros is most zárja boltját

botladozva keresi a helyes utcát

Eltéved az egyik, midőn a falun át

Kiért a dombra, s egy ócska kastélyt lát

Rezdül a függöny, s megcsörren a csillár

Csendben azt súgja:"Innen ki nem mész már!"

Mindent feledve szaladni

Piros kendőt lebegtetni

Mely, ha élne, megfojtana,

Mert már ő is unja,

Nagyon unja

Kisírt szemmel mosolyogni

Másra gondolva ölelni

És ha tudná, mást súgna

Mert már ő is unja,

Nagyon unja

Étvágy nélkül enni

Fintorogva harapni

És ha tudna, megakadna

Mert már ő is unja

Nagyon unja

Hang nélkül énekelni

Belül közben fuldokolni

És ha tudna, hallatszódna

Mert már ő is unja

Nagyon unja

Mindent feledve lebegni

Egyre csak füstöt fújni

Mely, ha élne, megfojtana

Mert már ő is unja

Édes madzag, mi vonz

Engem, stéged, s ki "rossz"

ÁRnyak csendes melegében

Elbújik valaki ölében

Ki tán nevét se tudja

Csak a becézést súgja

Éljen a szerető!

Vad szenvedély, mi hív

Mi eddig megszokott kín

Volt az otthon kihült

Körében, melyben megült

Az unalom és nevetve

Hogy ím, egymást szeretve

Az ágy magányában

Egy gondolat szánkban

Éljen a szerető!

Sáros testünk most már

Szorgos, ez öröm-tornán

Eszünk ilyenkor nem költ

Reng az ágy, a fal, a Föld

Engem ölel nyaldosva

Tüzes nyilával csapdosva

Ő, és csak ő, a szerető!

Fejemmel a fejedben

Irányítom csendesen

Élesen szelő késem

Nem jól teszem mégsem?

Köröttem zokogó asszonyok

Rajtuk mindenhol vérnyomok

De többé nem lesz fejedben

Rossz szellem, mi csendesen

Megeszi oxigénhiányos

Agyad, mi most káros

Számunkra, s számodra

Mert meg van bomolva

Orvosi szike és kaparó

De legfontosabb a fúró

Mi áttöri a "dura matert"

S ím, könnyen leszerelt

Egy kis darabot belőle

S ezzel aláírom vele

Háromszög lesz védjegye

Medve barátunk gomb szemével,

járja az erdőt zord kedvével

meglátja afehér nyuszit

"gyere nyuszi kapsz egy puszit"

hamm bekapja vacsorára

falja húsát két pofára

Őz gidácska gyors lábbal

suhan szépen a magánnyal

megpillant egy zsenge zöldet

"gyere csak egy kicsit szedek"

hamm bakapja de jó falat

ropog a levél foga alatt

Sólyom pajtás magas röpttel

incselkedik fenn az éggel

ott surran lenn a pocok

"gyere, csőröm már kocog"

hamm bekapja s kevés kínnal

recseg a sok csont kenve ínnal

Szerelmem jön vágytól égve

bolyong a házban, jó a kedve

meglát engem ágyban fekve

"gyere szivem mutasd nyakad"

hamm elvágja, s az ér szakad

fröccsenő vérem keni a falat.

Szeretném, ha aszott kezem

Megmozdítaná épp eszem

S megrángatná azt a bizonyos

Csengőt, mi, mint égi ajándék

Szólna a földnek, hogy szoros

Itt lent a homokszemcsék

Között, s nehéz tartani fejem.

Szeretném, ha bomló belem

Még egyszer hajtaná eszem,

S érzeném, hogyha korog,

Vagy bántják süvítő szelek,

Így csak fejem morog,

Hogy cserbenhagytak a belek,

S nehéz tartani épp fejem.

Szeretném, hogy kihullott hajam

Újra szép kontyba fogjam,

S fésüljem, míg bársony

Puha lesz tapintása,

S, mint hajdan, büszke asszony

Módjára lépnék az utcára,

De nehéz tartani magam.

Szeretném, ha épp lenne lábam

Hogy újra a poros utakat járjam,

Hogy fussak, s táncoljak,

S ugorjak nagyokat,

Valakibe ismét karoljak

Súgjak szépséges szavakat,

Csak nehéz tartani magam.

De már nem csörgedezik vérem,

Nincs már vesém, s szívem

Csupán zörögnek csontjaim

S szemem is vakon néz

A súly alatt repednek bordáim

Nem tapint semmit a kéz

Nem tartom tovább fejem.

Csillagok göndörödnek az égen

A koromsötétség takarójaként

S párnája a tejfölfehér Hold,

Minek sugarai kacagva ütik

A halántékom szemeit

Buktam és ropogott a csontom

A sziklák vérben állnak

A tenger megcsörrent egy fátylat

A homok ráncaiban kagylószemek

ünneplik a véres diadalt

Vad orkán csiklandozza a

tátongó sebeket, egy balta

farkcsapással búcsúznak

a márványba zárt halak

S halálsikollyal köszön

Jóreggeltet egy pillangó

nagyon rossz lelki állapot, és a rímek kerülése

" Nem értünk rá tanulni, mert folyton tanítottak " /Karinthy Frigyes/

Beszívni egy könyv illatát,

Megkóstolni a tudás zamatát,

Összegyűjteni az apró morzsákat,

Hogy felépíthesd hatalmas váradat,

Elindulni e zeg-zugos úton,

Majd meghagyni mindent, egy fakó lapon.

Szenvedély szülte vágyaink alatt

Nincsen már semmi, csak a kárhozat

Nyögünk, nyelünk mindig összekötve

Talán jobb az élet összetörve

De egymással, mint különválva,

Magányban, de felszabadulva

Csak, hogy kiszemelt utunkat bejárjuk

És eltiporjuk, aki elénkjárul

Önzőségünk a tetőfokára hág

Jobb lenne, ha felpofozna egy ág

Saját világunkból kifordulva,

Hogy valaki ismét karonfogna,

És ott lennénk megint újra

Szenvedély szülte vágyaink alatt,

Hol nincsen más, csak a kárhozat

Megszólalnak a lapok ezer év távolából

Világot építhetnétek a szavak számából

Kiűzhetnétek most engem a szülőhazámból

De rablánccal sem mozdulnék el szép könyvtáramból

Vallás, kultúra, szerelem, szellem, tudományok

Magyarok, angolok, oroszok, olaszok, japánok

Költők, írók, tudósok, orvosok, filozófusok

Betűk, szavak, mondatok, oldalak, elsárgult lapok

Hatalmas elmék munkája e helyre bezárva

E kevés, mi fennmaradt az utókor számára

Ahogy minden hazának, megvolt a maga harca

Most látom csupán, rég zárva van már az ajtaja

Ezüstösen csillogó

Szárnyalva szétbomló

Pilléhez hasonló

Jön egy fehér pillangó

Kajánul rám kacagva

Szívem felborítva

Lelkembe markolva

Pillangót utánozva

Lenyeltem már szárnyait

Meztelen lábait

Fátyolos szemeit

Így már látom részeit

Nem más ő, mint az ördög

Istennek öltözött

Ül szemei között

A magány, az üldözött

Fehérbe borította

A világot, óriás

Nyílást vágott rajta

Nagy szeme így lett párás

ez is régebbi de nem annyira mint az előző

Eljön az este és mi

Kifordítjuk a világot

Hogy ne késsük le a hajnalt

Mindig sietve menni

Letépem, felfalom a virágot

Lelövöm a Napot, a tolvajt

Csukott szem és szédülés

Jóleső émelygés

Hátradőlni a fűbe

Gonosz mosollyal karöltve

Emberek, nevetés, zene

Pupilla, száj és a keze

Meghalni és feltámadni

Egyetlen este alatt

Erre még Ő sem volt képes

Egy ritmusba belekapaszkodni

drogok, alkohol egy-egy falat

Mert tisztán már nem álmodunk szépet

huhh nagyon-nagyon régi vers, ami látszik is, de így nyárra pont megfelel...

Óvatlanul lyukat ütsz a kártyán,

Most már túl sokat voltál a pályán,

Ellenfeled ki nem ismered már,

Kegyetlen, szemtelen ül négy ászán,

Ősanyánk, a sámán-sátán,

Nyeld és köpd a méregfüstöt,

Mely egyre gomolyog száján,

Majd fulladozva fújd a kürtöt.

S, mikor azt hinnéd, megnyerted,

Társaid, kik megragadnak,

Kik most kómában tartanak,

Sok féreg kiszívja véred.

Ernyedt kezedből hull a vesztes lap,

A sámán mámoros örömtánccal

Búcsúzik tőled, s egyre csak nevet,

Ezen játékban nyerni nem lehet.

Éjfél van, a rózsák tánca következik,

Megremegnek a fák, szellő keletkezik.

Egy önjelölt Krisztus most keresztelkedik,

Eszelős, tébolyult ima kerekedik.

Felszállnak most ócska szavai lebegve,

Ettől rózsáim ma megfagynak dermedve,

Örjöngő szájából lehelte a jeget,

Karmazsin arcáról a félelem nevet.

Hitetlenül mondja: "Isten engem szeret!"

Ezzel jön az angyal, Istenhívőt keres.

Ördög szolgájának kése belé mered,

Mind összeszaladnak, de már halott a test.

Hamis Istenfélő, ezt kapja a hited,

Ígyhát bárgyú hívő, teljes lett a szerep.

Megtámadtad a kort, igaz, hited lehet,

Valóban igaz volt: "Isten téged szeret?"

Szabadon szálló madár

Csapkodó szárnyára vár

Mindenki, ki megkóstolta már

Milyen, mikor szabad, mint a madár.

De valóban szabad mind,

Ki égen lebegve ring?

Mert élet törvényei szerint:

Hisz csupán szabad akar lenni mind!

De mersze nincs senkinek,

Hogy nemet mondjon e mocskos életnek,

Mert mind alja örömöket szeretnek,

Árnyéka a szeretetnek.

Szárnynélküli madarak mi mind

Földön szenvedünk törvények szerint.

Üvöltő orkánok mestereink,

Nőnek valaha szárnyaink?

Megbűvölt e képkeret,

A benne rejlő képet.

Egy szép asszonyról festett

Portrénál kevés szebbet

Lel a szem e teremben.

Bárgyú mosoly díszeleg

Márvány arcán, megjelent

E részeg mosoly, melyet

Elveszett, ősi mester

Gyenge erőtlen keze

Mázolt egy fakó lapon.

Ne rontsa ecsetkarom

A lágy színű vonások

Összképét, mert elrontott

Mosolynál, így nincs mosoly.

Merre jár a nagyvilág,

Karöltve, hegyeken át

Élet s Halál, cimborák

Egy este így diskurál:

Remekművet alkottunk

Örülök, hogy maradtunk,

Megemelem kalapunk,

Mert nincsen nekünk urunk

Szólt derűsen a Halál,

S megkóstolta vérborát.

Emeli magzatpoharát

Az Élet, s hallatja szavát:

Derűm szintúgy végtelen,

Nekem sincsen istenem,

Úgy forgathatom kerekem,

Ahogy kerek fenekem

S felemeli kupáját

Így takarja mosolyát.

S kacag erre a Halál,

Csapkodja az asztalát,

Ezt a földet szeretem,

Nem kell használni kezem,

Minden ember emberem,

Hisz ölik, ami terem,

Tovább vedeli borát,

Föld termeli italát.

S élet ringatja haját,

S így csavarja a szavát:

De szintúgy én emberem,

Hisz tele a táncterem,

Így lehunyhatom szemem,

Este új élet terem,

Így kortyolja italát,

Élet issza magzatát.

A halál hallgatja szavát,

Ez nem kezdi ki vigyorát:

Te nem szegheted kedvem,

Fel sem emelem fejem,

Mert minden perc színterem,

Ember öli emberem.

Koccint Élet s halál,

Egyik sem mondja baját,

Már csak kupájuk zaját,

Hallja a két jó barát.

Tegyük össze két karunk,

Hisz nincs nekünk már bajunk,

A Föld a mi kis falunk,

Minden rendben, aludjunk.

Tovább jár a nagyvilág,

Mendegél hegyeken át,

Megoldják a Föld baját,

Így minden mehet tovább.

A félelemre hányva magasodsz

Sok élet utolsó nagy bástyája

Büszkén törsz felfelé, majd leomlasz

Kiizzadt, apró kezek munkája

Mégtöbb első, óriás határköve

Felépült, elkészült, egyszer ledől

Hatalmas nagy elmékből pattantál

Ódon kövekből, ódon munkából

És méreteddel nagy port kavartál

Rothadás szivárog szobáidból

Engem nézel rózsa szemeiddel

Felemelt, szeretett, majd szétesik

Egyszer én is, én is felmászok rád

Legmagasabb tornyodból kikiáltok

Onnan mondom meg nektek: gyávák

Vagytok, ha nem követtek, és ugrok

Repülök, szállok tőled, előled

Avatott, ünnepelt, most összedőlt

Felkelt, megmosdott, fogatmosott és végig csak egyre gondolt: Ma végre vége lesz! Ez az a nap, amire vágyott, már legalább egy hónapja tervezte, most végre összeszedte magát. „Ma meglesz”- gondolta.

Elkészült, elsétált az iskolája mellet, már eszébe se jutott, hogy bemenjen. Három hete lóg. Értesítést is kapott. Kisétált az erdőbe, ez lett a szokásos helye, elindult kedvenc, meredek sziklája felé. A lába már magától vitte.

Leült, rágyújtott egy füvescigire, már csak ezt bírta elviselni a tüdejében. Kicsit szebb volt ma minden, a Nap, a gyűlölt város, a gyűlölt emberekkel. Az utolsó napom-gondolta. Nem akart elköszönni, nem akarta senkinek megmagyarázni, nem akart kérdéseket hallani. „Soha többet”- gondolta.

Mikor délre járt érezte az éhség maró ízét, de ez is jobb volt ma mint máskor. A kedve jobb lett, szinte szárnyalt. De amikor meglátta a fehér pillangót elszállni mellet, újra elkomorult. Semmi sem változott-gondolta. Újra nézte a várost, ami a lába alatt terült el. „Ideje elindulni”- mondta egy hang a fejében, mely erélyesen csengett.

Felállt, leporolta magát, leköpött a városra és elindult. Felmászott egy sziklára és ugrott. Teljesen összezúzta magát, de nem lett vége rögtön, mint ahogy remélte. Elkezdett kapálózni, pedig nem akart, hisz már semmi nem tartotta vissza. „Bizonyára csak életben maradási ösztön”- gondolta. Soha nem gyűlölte még ennyire magát.

Még aznap megtalálták a testet. Senki nem értette.

A temetésen mindenki sírt, sóhajtozott, tanácstalan volt. Csak a halott lány mosolygott a sírban.

Mindig mágia völgyben bolyongok

Szellem járta kastélyomban szállok

Szemetek megvakul, érzéketek karol

S ha betévedtek, szellemként szálltok

Vendégszeretetem jele: "Húzzatok sorszámot"

De a szellem én magam vagyok

Nem létezem, nem is fogok

Sajátos magányomtól menthetetlen vagyok

Mégis hidegen érint ölelő karod

Ez együgyű világra kiváncsi sem vagyok

Minden tettel csupán szalmát rakosgatok

Amerre mindenki megy, arra nem akarok

Talán mondom egyszer: "Igen, szabad vagyok!"

Összekötve tartanak arctalan karok

Mit nagynak véltek, csak szánalmas magok

Mikor csíráznának, mindent eltapostok

Mondta már valaki: "Gondtalan vagyok!"?

A világ összes csodája számomra halott

S azt mondanák rám, kiábrándítottatok

Mert ráeszméltem rég, én is szalmaszál vagyok

Gyermekhálóba akadt egy lepke

Apró kezeivel kiváncsian fogta

Szép szárnyairól a port lemarta

Nem tudta, hogy ezzel megölte

Halott kéz jár mint az álló óra

Őrült lőtte, le is szúrta, eltörölte

Eltüntette, mert nem volt aki szerette

Csupán e kéz lett elárulója

Fejbelőtt csecsemőt szorít az anya

Ő is a háború "bűnös" áldozata?

Bűnös, mert elvette a levegőt

A háború "szent" katonái elől?

Szép nyári est, a levegő megtelik reménnyel

Amikor az ég megszólal fenyegető éllel

Kegyetlen démon-királyunk vonul vihar sereggel

Amint egy fekete felhő terpeszkedik el

Szellem szárnyai esztelen vad szellőn lebegnek

Megborzongnak tüskéi a Wollemi fenyőnek

Ez őskori óriások nyári vihartól félnek

Amint ezer tüskéje villámlik az égnek

Elveszett fióka gyönge szárnyai vergődnek

A sárban bajlódva szörnyű estélyt ad a végnek

Társai a fészekben hírt róla már nem remélnek

Amint millió könnycseppje hullik az égnek

A termések a földön tönkremennek ez éjjel

A kemény munkás küszködik a maró könnyekkel

Gyermekei betevője szeme előtt megy széjjel

Amint végtelen csatáját vívja a földdel

Lebegnek a pillangók

Kisemmizett származás

Ők ode sose érnek

Lásd kikeményített,

Függönybe zárt ablak

Kérlek hagyjatok békét

Eladlak várt este

Békétlenséget adok

Kleió és Euterpé

Szörnyeteg uralma

Kéjhegyen szétbomló

Szalma kötegeken

Mintha csak mondaná

A szerelmet vallaná

Kongó csacska bája

Múzsámnak ki csak kerget

Adjatok végre csendet!